Charlotte Brontë : Jane Eyre

Charlotte Brontë : Jane Eyre című könyvéből verses részletek


Este persze hívatott. Fel voltam készülve rá: előre elhatároztam, hogy nem fogunk egész idő alatt négyszemközt enyelegni. Tudtam, hogy szeret énekelni - minden jó énekes szívesen énekel. Én magam nem tudtam énekelni; az ő kényes ízlése szerint egyáltalán nem voltam zeneértő, de azért a jó zenét nagyon élveztem. Mihelyt alkonyodni kezdett, s a szerelmesek órájának csillagos, kék palástja lassan ráborult a tájra, fölálltam, kinyitottam a zongorát, és esdekelve kértem, hogy énekeljen nekem valamit. Azt mondta, hogy szeszélyes boszorkány vagyok, és hogy ma nem énekel, majd máskor, de én ragaszkodtam hozzá, hogy most énekeljen.
 - Szereti a hangomat? - kérdezte.
-Nagyon.
 Nem szívesen legyezgettem ugyan a hiúságát, de most az egyszer mégis ezt találtam okosabbnak.
 - De akkor magának kell kísérnie, Jane.
 - Rendben van. Majd megpróbálom.
 Megpróbáltam, de rögtön lesöpört a zongoraszékről, "kis kontár"-nak nevezett, s miután udvariatlanul félretolt - ez volt az, amire áhítoztam -, elfoglalta helyemet, és ő játszotta a kíséretet, mert zongorázni éppen úgy tudott, mint énekelni. Én az ablakfülkébe bújtam, és a csendes fákat bámulva hallgattam a megvesztegetően édes dallamot.

 Igaz szerelmed elborít
(Ez mélyebb lényeged),
 S lökik a Lét dagályait
 A gyorsuló erek.

 Hogy jő, naponta vártam - ám
Úgy fájt, hogy elhagyott,
 S nőttek - hogy elmehet talán -
 Bennem a jégcsapok.

 Ó, boldogság, szeressenek,
Miként magad szeretsz!
 Ezt hajszolom, s nem engedek,
 Hisz minden álmom ez.

 De életünk között csapást
Nem leltem - puszta csak
 E föld, riasztó parti pást
 Mit tenger habja csap.

 S mint tolvaj-út vadonba vás,
Felbukkan - eltünik:
 Erőszak, Jog, Harag, Csapás
 Közt súnytak lelkeink.

 Voltam merész; előjelek
 El nem riasztanak,
 Így hágtam át veszélyeket
 És intő gátakat.

 Szivárványszárnyon szálltam én,
Mint álomfényeken;
 A Fény s a Zápor gyermekén
 Dicsfényre nyilt szemem.

 Fájdalmam fellegén ragyog
E ritka, lágy gyönyör,
 Nem bánom most a bánatot,
 Ha jő és meggyötör.

 S bár vesztett percek szárnyai
Csaphatnak rám - de itt
 Ez édes perc feledteti
 Bosszújuk kínjait.

 Letörhet dölyfös Gyűlölet,
Vagy bekerít a Jog,
 S Erőszak malma megtöret:
 Mind ellenem lobog.

 De Ő kezét nyújtotta, és
 Szerelme hű, nemes,
 S mondá: e frigy, a szent kötés
 Lényünk abroncsa lesz.

 S megesküdött, pecsétje csók:
 Halálig él velem.
 Szivem betelt, boldog vagyok:
 Szeret - s én szeretem!

Részlet a huszonnegyedik fejezetből