Tompa Mihály: Égő szerelem

Tompa Mihály: Égő szerelem

Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sóhajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szivét
Fénysziromnak gyilka érte,
Mely szerelemtől piroslott:
Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,
Így kiált a hűtelennek:
,,Igaz voltam, elhajoltál...!
Te megöltél, - én szeretlek!"

S hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül...
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,
S érzéketlen, föld alatt van,
Amely lángolt benne egykor,
A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára
Parlagrózsa forró vére:
Hatalma a szerelemnek
Uj virágot hoza létre.

Ez sóhajt oly hosszan... mélyen...
A magános éjszakában:
,,Hű maradtam, hűn szeretlek
Az életben, a halálban!"

S kinek szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva:
Hulló vérből lett az égő
Szerelemnek szép virága.

Tompa Mihály: Szeretlek!

Tompa Mihály: Szeretlek!

Szeretlek, mint a lelkemet, te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz,
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kísér minden balzsama:
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szívem nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szívünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk!
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.

Tompa Mihály: Nálad nélkül

Tompa Mihály: Nálad nélkül

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!