Várnai Zseni : Mama

Várnai Zseni : Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor visszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,

amint te tetted, ó, szegény Mama,

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátom nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem.

Várnai Zseni: Virágos ág...

 Várnai Zseni : Virágos ág...

Virágos ág az az asszony élete,

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei,

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,

pillék és méhek zsongják őt körül,

szellő ringatja, eső öntözi,

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik,

reszket, amikor tépázza a szél,

de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,

s belepi őt e puha takaró,

már újra szép, és arról álmodik,

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,

ezernyi szép, feslő virága van,

ő bennük éli újra tavaszát,

s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő,

kikél a földből, húzza őt a fény,

újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó...

ifjú fákban tovább él lényege...

gyümölcsös ág az asszony élete...

Várnai Zseni : Szeretni

Várnai Zseni : Szeretni

Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végest,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során

csodákat tesz a tudomány

a titkok titka tárul,

a tudás fája lombosul,

de atom felhő tornyosul:

mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,

a tüzeket eloltani,

s nem gyújtani,hogy égjen

ország és város,hol a nép

gyönge megvédi életét

s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég

a megbolygatott messzeség,

madár se leli fészkét

futnak az erdő vadjai,

csak borzalomról..hallani:

Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,

de dolgom még töméntelen,

még tenni, adni vágyom...

Csak lenne még erőm elég,

zengni a béke énekét...

e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet...

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged!

Várnai Zseni : Fáradt a szívem

Várnai Zseni : Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Várnai Zseni : Szerelem

Várnai Zseni : Szerelem

Messze,a kéklő üveghegyeken

él egy madár,a neve szerelem.

Topáz a csőre,és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld,a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből,viharból jön a szerelem.

Már láttam egyszer,jött egy pillanat

szívemre ült és hittem,itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött,karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltünt,messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt,bezárni nem lehet,

akár a fényt,vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe,hangja mindig újra más,

meseszerű,különös és csodás.

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár,a neve:szerelem. 

Várnai Zseni: Csodák csodája

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Várnai Zseni : Balatoni alkony

Várnai Zseni: Balatoni alkony


Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,
boldog vagyok...semmi se fáj...
tükörsima a Balaton,
sellők énekét
hallgatom.