Pozsgai Pálné Jankovics Erzsébet verseiből

Pozsgai Pálné Jankovics Erzsébet verseiből:

Ha fáradt vagyok


Amikor ölbe hull a két kezem,
mert a varrótű is nehéz nekem-
hozzátok menekülök festékek, ecsetek
és egy más világba szárnyalok veletek.


Egy más világba, ahol felfrissül a lélek
s elernyedt kezeim is újra élnek
és a színek egymás mellett szépen
felsorakoznak egy-egy képen.


S kinyílnak színes virágaim
erdőben, réten, úttalan utakon
az ismert tájak, utcák, házak
felsorakoznak vásznon, papíron.


És, mintha fönn az űrben járnék
a súlytalanságot úgy érzem…
Hetvenöt év sem nyomja vállam
mikor elkészül egy-egy képem
és összegyűjtöm mind-mind szépen.

Az én szobám

Falai hófehérek, ámde
itt-ott hűtlen a vakolat,
apró ablakán csak félszemmel
csintalankodik be a nap.
Repedezett, vén gerendáit
őrölték hosszú századok,
a mestergerendája őriz
ezerhétszázas dátumot.
Pókjai ellen minden reggel
seprővel harcba indulok,
de művészetük selyemfátyla
másnapra ismét ott lobog.
Ajtaja nyögdécsel, kesereg,
mint hajdanán a kíntorna,
agyaggal mázolt földje drága
szőnyeget nem látott soha.
Kivénhedt, szélütött bútora
két szekrény, két ágy, asztal, szék
s egy köszvényes rugójú dívány,
/dédöreganyánk vette még/


egy amputált lábú pohárszék,
-rajta készletek, poharak-
s egy meddő teáskanna, amely
a távolmúltból itt maradt.
Az asztalon szép fehér abrosz,
ágyakon fehér terítő,
egy ócska vekker hason fekve
méri, hogy mennyi az idő.
A falon képek és egy tükör,
-belenézni alig merek-
szemembe vágja igazmondón,
hogy régen voltam már gyerek.
A sarokban egy elnyűtt bőrönd,
mintha-mintha arra várna,
hogy induljak már a nagy útra,
számomra ott azért állna.
Ne csalogass vén útitárs!
Ne biztatgass, mindhiába!
Még nem megyek el, jobb itt nekem
az én csendes kis szobámba’!