Mihail Lermontov: A halott szerelme

Mihail Lermontov: A halott szerelme

A testem napról-napra porlad
a föld alatt,
de lelkem megtalálja, hol vagy,
s veled marad.
Szerelmem nem oltja semmi,
tovább lobog,
a síri éjben is, feledni
itt sem tudok.

Nem bántott végső perceimben
a félelem.
Örök lesz most a búcsú, hittem,
s emléktelen.
De íme, elfogott a bánat:
az égiek
között is vágy kínzott utánad,
s nem leltelek.

Mit ér az Isten fényhatalma,
mit ér a menny,
ha földi szenvedélyem álma
itt van velem?
Magamban itt is óva őrzöm
szüntelenül,
csak sírok egyre, mint a földön,
s féltés gyötör:

Tán bőröd más lehelet éri,
más száj becéz -
és árva lelkem nem kíméli
a szenvedés.
Vagy látlak szenderegni téged
más oldalán,
és forró, fojtott szavad éget
parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,
te hű leszel,
magadat súlyos esküvéssel
jegyezted el.
- Miért a könny, a riadalmak,
ó, mondd, minek?
Hisz nélküled békét, nyugalmat
úgysem lelek.

Fordította: Lator László