Gárdonyi Géza . A tej (2)

Gárdonyi Géza . A tej (2)

A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt. Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz haza. Irmának van egy fürjecskéje, zöldhálós kalitkában tartják az ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Benem bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül mint valami alázatos kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.
Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:
- Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.
- Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.
- Kurizál!
- Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?
- Hogyan? Hát ő aszongya: Bhe-e-e! Irma meg aszongya: Pitypalatty!
S ihogtak-vihogtak.
A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül szipogatta az orrát.
Szinte megkönnyebült, mikor szedőék elköltöztek a házból.
Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!
Egyszer sört kívántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy krajcár kellett volna:
- Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.
Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna előle.
- Nincs pénzem, - felelte a földre pislogva.
- No majd megnézzük.
Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány krajcárja. Elvették, kinevették.
Attól fogva különféle rejtetekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött, földben, kalapja bélésében.
S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.
A félénksége, a magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a beszélőnek a cipőjére pislogott.
-Csak egyszer felszabaduljak! - mondogatta magában. Ha legény leszek, segéd úr lesz az én nevem is.
Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.
- Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, - tanácsolta az asszony.
Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna... Akkor nem bánnának vele úgy... Úgy...
Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, - az indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes K. P. betűs rézgombok helyére különféle nagyságu és színü csontgombok költöztek. S a ruha szine... Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves volt; - sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.
A haját esztendeje nem nyiratta.
Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost:
- Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.
Életének első boldog napja volt az.
"Ebédre!"...
Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány szívesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt tartózkodó volt irányában.
Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s éktelen volt a hajatlanságával.
- Isten hozta Zsani.
Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is...
- Magad vagy az oka, - felelte nyugodtan a szedő. A féreg is szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a fejedet.
Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen rögtön agyonütnék!
Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál így szólt:
-Isten hozta Zsani!
Cukorgyárban sincs annyi édesség, amenynyit ő a szivében érzett.
De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.
- Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink!?
S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába, nadrágjába, zsebkendőjébe.
Aztán egyszer csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát, amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy zöldes-fekete kígyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.
S egy gyönyörű kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:
- Jónapot! Köszönöm!
Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok olyanok.
Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták. Az ablakok mindenfelé tártan álltak s a fikuszok és pálmák a prépost úr ablakában a verőfénybe állitódtak.
S az ablakból különös torokhang rikoltozott:
- Eleónóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!
Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.
Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.
Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között áskált.
Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne az álom-állatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely zöldes feketeszinü és hosszú mint a pózna; a sárga macskát, amely ha nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek álmában. De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely alá ez a szó volt irva: az állatok királya. Azzal is álmodott már. Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is rajta!
S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös álmai.
Másnap megint megnézte a képeskönyvet.
- Az állatok királya, - mormogta tűnődve, - az állatok királya...
Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.
Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost, amelyre rá volt irva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő legények szoktak.
De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére. Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.
- Most már ember vagy, - mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a szerszámot, eredj más helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet és csak az orrát a kutyának!
Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát...
- Tessék Zsani, - kinálta a leány a káposztából.
És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.
Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt és ringadozó járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá, elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája. Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának szokott: bizalmasan, melegen.
Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt. S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.
Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott, hogy mennyire szépül, és csodálkozott, hogy szedőék még mindig szivesen látják.
- Az asztalosság jó mesterség, - mondta a káposzta után a szedő, - jobb a mienknél is.
- Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, - toldotta az asszony.
S arcának barack-szinei megpirosodtak.
Zsani repeső szívvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte, mosolygott Zsanira:
- Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.
- Csak meg kell nézni a különbséget, - folytatta a szedő, - milyen emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalosinasok? A miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.
Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött. Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva. Valóban olyan volt mint egy szőke medve.
A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön vele!)
Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.
A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.
- Rácul van ez, vagy tótul, - tünődött a fejét rázva.
Annyit azonban mégis kivett, hogy Zsán helyett Jean van írva, és hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla semmit.
- Árva vagy, - mondotta, - annyi bizonyos. A többi mellékes.
- Mégis jó lenne megtudni, - vélekedett az asszony, - hogy kik voltak a Zsani szülői? Kik adták parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is vár rá?
Ezt maga a szedő is helyeselte.
- Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod, hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?
-Elmegyek, - felelte megörvendve Zsani. - Csakugyan, hátha...
S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott ácsorgott a kapu előtt.
- Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? - töprenkedett hosszasan. Hátha azt mondom, hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.
Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait, amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.
Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.
- Nini. Te vagy? De megnőttél?
Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.
Az orvos tovább ment.
Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem emlékszik már a falu nevére.
- Hogy lehet ilyesmire nem emlékezni! - mondta boszusan a szedő.
Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról már előbb kellett gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott cédulákat, de sehova se mert bemenni.
Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:
- Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene.
- Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.
- Mennyiért adja?
- Négy forintér egy hónapra, magának.
Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte a hóna alatt a kis motyóját.
Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar hátulján istáló.
Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos szagu. Két ágy állt benne és bölcső.
A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.
Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből ott kellett még dolgoznia legalább is egy hónapot. A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is egyszer csaknem megfopozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más helyre ment.
Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény, Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a legény. S rákezdte:
- Bhe-e-e! Pitypalatty!
Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem bírt szólani.
A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek, hogy mi az a pitypalatty?
- Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet beszélni vele, csak annyit, hogy bhe-e-e. A leány még csak annyit tud mondani, hogy pitypalatty. Igy társalognak.
A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény? És szó nélkül engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az inas-gyerek is a szájra tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből Zsanira nézett. Vihogott.
A mester is, - egy két lábon járó elefánt, - Zsanira emelte a fejét és mosolygott.
- Ejnye öcsém, hát... Kinek a lánya az?
Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:
- Nyilas Ignácék... Betűszedő...
- Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.
És a fejét rázta.
Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta, végképpen elkeseredett iránta.
- Hogy dagadna be a szája! - mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg! Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.
Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának, meg kellett lennie!
Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös csúfságban.
Így indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a csodálkozásukat.
A júniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a torna-kert kőfala mellett. Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A hangját tréfásan remegtetve kiáltott:
- Pitypalatty!
A másik rá:
- Bhe-e-e!
S egyszerre öten is rá:
- Pitypalatty! Bhe-e-e!
És nevettek.
Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem ütött köztük.
Egy ebéd után műhelybe menet fügét pillantott meg a füszeres kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára 30 kr. Sokáig nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.
Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát, hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta, hogy a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, - a helyébe meg vakolat-darabokat és más-efféle szemetet tesznek. Bekötözik a skatulyát gondosan.
S következik az elfojtott röhögés.
Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.
S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:
- Hogy vágja majd Irma a fejéhez!...
S kacagnak napokig.