A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jókai Mór. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jókai Mór. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 30., vasárnap

Jókai Mór : A béka



Jókai Mór : A béka
1891

Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakációra Halasra, ahol a barátom szülői laktak. Fel is dűltünk útközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.

Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, aminél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. Aki ezt végigjárja, ugyan elmondhatja, hogy „mégis csak mozog a föld”. Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy „angyalhullás”, amit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, amik az öreg buckákat egymással összekötik. Az öreg bucka már dacol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyírfákból, ezüst levelű nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kígyók nyúlnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; míg az új buckákat, amiket az idei böjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csúcsából mered elő az eltemetett nyírfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglice-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, amit végig karikáztat a sivatagon. S amennyire a legmagasabb buckatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelű fák, szürke bozótok; egy-egy öreg kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.

De amíg arra a buckatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz csúszkapálya; csak le kell rá ülni.

Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert útnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési út két nagy alföldi város között. S ennek az útnak a fele járóját képezi a híres fehértói csárda.

Ahogy a neve elárulja, itt a homokpusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hívják az alföldön a szíket). A víz közelében összerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sűrű nádas verte fel a bugáit.

És azután nagy sík terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandtúrás sem domborodik rajta. Takarja végtü végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú székifűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük.

Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.

Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között súlyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római sánc.) A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalinos kút, melynek gémkoloncára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készítenek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.

A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába.

A tornácból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt; se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a „betekintést” akadályozhatná.

A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait; meg a párizsi divatképek a múlt évtizedeiből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: „Statárium”.

Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tíz esztendővel ezelőtt eltűnt valamerre. Egyik azt mondja agyonütötték a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbújdosott Rácországba; az is lehet, hogy „ül” valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orcáján a ráncok.

Éppen vajköpülésben találtuk, amit nem lehet félbenhagyni senki vendége kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. – Várjon kend, ha eddig várt.

Az útitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, amíg az asszonyság a pincében jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az alacsony lócán a helyét, s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet.

Én azalatt körülnéztem az ivószobában.

Az egyik szögletben volt a lécrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a polcon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemence.

Ennek a körülfutó padkáján állt a kemencének támaszkodva egy kisleány: valami négy, öt éves forma. Szép, nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdéig ért, hanem az finom rác patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sűrű fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sűrű haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közül, melyek az útféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemence tetején ott heverészett a nagy cirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kisleány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: – noo!

A csaplárné visszajött a borral; mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pince idei karcosa nem csábított tilalomszegésre.

Kaptunk ahelyett jó „írót”. Így híják a magyarok – nem a poétákat, – hanem azt a jó savanyú italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószínű, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, amikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész híven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is íróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.

Akkor jól esett az; és mellé a friss írósvaj, az éjjel sült kenyérrel.

Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:

– Úgyebár, az a kis leány ott árva?

– Az ám. Nemde onnan gondolja az úr, hogy ha anyja volna, a haja be volna fonva.

– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert különben kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.

– Hadd játsszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom mivel él.

Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal, s odavitte a kis leányhoz.

– No te „béka!” Hát kell-e egy kis vajaskenyér?

A gyerek elvette, de meg sem köszönte.

– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.

A cirmos kandúr az evés neszére felcihelődött a kemence tetején s lemászott a padkára: ott elkezdett a kisleánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan dorombolt.

A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajaskenyérbe; de amint az félrefordult, kivette a szájából a falatot, s odaadta a cicának.

A csaplárné beszédes lett.

– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a híres Gavallér Jóskának a porontya, akinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. Itt fogták el ebben a szobában, ez előtt három nappal. Egy pandúrnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandúrhadnagy: „hej, te akasztani való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?” Én aztán azt mondtam neki: „hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!”

Igazi parasztlogika!

Én azt kérdezém:

– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?

Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.

– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?

– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.

Hej, de kikacagott.

– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a vicispánné fésülgesse ezt a békát?

– Dehát így mi lesz belőle?

– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.

Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, amely egy árva nyúlnak sem tud szállást adni?

Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országút mentén közeledve. A csaplárné ráismert egyszerre.

– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.

Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be; csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, aki savót iszik.

Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arca, mint a cserzett bőr, oly barna, összevissza dúlva himlőhellyel, ráncokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, amint belépett. Cifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék acélfokos volt, jó árvatölgy-nyelű.

Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma úr. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábú ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: amit az már értett. – Ez azt jelenti, hogy „bort!”

A csaplárné lement a csapóajtón a pincébe s visszatért a széles szájú palackkal, amiben az a fakóveres folyadék volt.

Az öreg megszólalt. Fűrész, köszörűkő mind fuvolaszó a hangjához képest.

– Elébb magad igyál belőle.

A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.

– Hát a pohár hol van?

– Nem szokott kend máskor klázliból inni.

– Nem is én!

Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.

– Van cukor a háznál?

– Az is van.

Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.

– Vidd oda „neki”. Cukor nélkül meg nem issza.

A csaplárné odavitte a kisleányhoz a poharat.

– No igyál te béka! Cukros bor! Keresztapád küldi.

A gyermek elvette a poharat, s nagy kedvteléssel szürcsölgette a cukros bort.

A vén betyár maga is ivott, s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kisleánynak?

Héj! rúzsafa, bodzafa most virágzik!
Kincsem, galambom, tubicám micsinász itt?
Subám igazitom. Rúzsám csókógatom
Kedves rúzsám!

Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint ahogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dűlve, fél öklével görbére tolva a félpofáját.

Mikor aztán az itce bor le volt morzsolva, akkor belenyúlt a szűre bekötött ujjába, s előhúzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.

– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, – dörmögé halkan. – Nesze. Add rá!

A csaplárné átvette a ködmönt, s belebújtatta a gyermeket. Biz az a békának éppen a lábafejéig ért, s az ujjai túl lógtak a két kezén; dehát jó meleg volt.

– Majd a vásár után cipőt is hozok neki, – mormogá a vén Koppantó. – Aztán gondját viseld. Ami jár érte, írd föl a rovásra.

Azzal felcihelődött, oda koszorgott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagtobozt. Elvette tőle.

– Ez nem jó.

Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.

– Ríttál? No ne ríj sokat.

S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arcát.

– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a csaplárné.

– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szűr alá.

Azzal odahívta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe.

– Aztán holnap reggel, mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja, mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.

– Hát már holnap lesz?

– Holnap hajnalban, hat órakor.

Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délceg legényt, a Gavallér Jóskát.

Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább kocogott.

– Lásd, de szép ködment kaptál! Mégsem örülsz te kis béka? Jövő héten piros cipőt is hoz keresztapád.

A kis békának erre a szóra mégis csak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van.

Én azt kérdém a csaplárnétól:

– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kisleányból?

– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény legénynek megfájdul még e miatt a szíve tája!

Jókai Mór : A koldusgyermek




Jókai Mór : A koldusgyermek
(Karácsonyi történet 1854)


Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…