Gárdonyi Géza . A tej (1)

Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.
A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásított és az órára nézett. Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.
- Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse hallottam ilyen nevet.
Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra fordult.
- Nem tudom.
- Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?
Az inaska felvonta a vállát:
- Nem tudom.
- Hát hogy hínak' a másik neveden?
- Blé.
A szakácsné nevetett.
- Furcsa név!
Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt az, a doktoré.
A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:
- Hát hova való vagy?
Zsani ismét elbámult:
- Nem tudom.
- Nem tudod? Hogy' lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol lakott?
A fiu a fejét rázta:
- Nem tudom.
- Anyádat se tudod?
- Nem.
- Hát hogy' kerültél ide a nagyságos urékhoz?
Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:
- Elhoztak...
- Honnan?
- Apámtól.
- Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!
- Az más apám volt, akitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.
A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.
Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.
S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja? Hogy került ő faluba, parasztok közé?
Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos palackot.
- Zsani igyál.
És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.
De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga, mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:
- Zsani! Kutya!
S veri őt.
Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában, mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden kezelecsapása.
Aztán egyszercsak városba kerül, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!
Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor szól, ha szidja őt.
- Te mulya! Te fafejü!
A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz valamit:
- Hova tetted az eszedet? Te birka, te!

.................

Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:
- Mi a fizetésed?
Zsani csodálkozott:
- Semmi. Hát neked?
- Nekem öt forint minden hónapra.
Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is a szakácsnénak:
- Lám más inas...
A szakácsné aztán egyszer előemlítette a doktornénak a konyhán:
- Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.
A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:
- No lám! - mondotta. - No lám!
- Más inas beszélte, hogy... - mentegetődzött Zsani.
Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák. Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.
A doktor a rendelő órája után beszólította:
- Zsani, - mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést emlegetsz.
És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált simogatna.
Zsani elvörösödött.
Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.
Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.
Hebegett:
- Csak a szakácsné...
A doktor változatlan nyugalommal folytatta:
- Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember számítani kezd. Hát számoljunk össze.
Leült és cigarettára gyujtott.
- Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A nevelőnevelőszüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra. Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja micsoda tejet szoptál?
S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.
Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott valamikor?
A doktor folytatta:
- Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?
Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu ember további szóáradatát:
- Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak. Hiába járattatak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két-három évben talán. Hát számitsd ki...
Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és aggodalmas szemmel.
Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.
A doktor megszólitotta:
- Nem volna-e szüksége inasra?
Zsani még aznap belépett a műhelybe.

...............

Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.
Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A kalapja félfülön. Jelszava: Búsúljon a tordai ló! Persze az első, mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:
- Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült Szent Lőrinc?
Mikor a mesternének napja van, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.
- Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!
Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot...
Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is, az inason köszörülik az eszüket.
- Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.
- Thékhez, munkavezetőnek.
- Zsaninak uj nyakkendője van.
- Tegnap találta a szemétdombon.
- Abban megy Irmához vasárnap.
Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is rázkódik a pocakja.
Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!...
Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent borravalófillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e bele békát, vagy egyéb nemodavalót? S aggódva gondol Irmára is...
Ki az az Irma?
Egy betűszedőnek a leánykája. Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az előbbi évben egy-udvaron lakott velök.
A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.
A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény megüti.
De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyhaajtóban állt, és könyv volt a kezében.
Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az ajtójuk elé. A szedő kiült és pipázott. A felesége is odaült meg a leányka.
Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova látogatóba, s rábízták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.
A szedő sovány és fakó arca ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta, mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha beszél valakivel, fanyaran mosolyog.
A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is. Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkűen mosolyog mindenkire.
A leánya nem hasonlít rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.
Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.
Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr, térdig kabátos görnyedt.
- Szervusz! - kiáltja eléje vígan a szedő. No csakhogy itt vagy! Már attól tartottam, nem jösz el.
A vendég bizonyára munkatársa a szedőnek, - látszik az ujjai feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s folytatja a kötést.
- Irma! - kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a nyúlat! Azonnal gyere elő!
A leány azonban nem jelentkezik.
- Irma! Megharagszom!
A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint a csirke a szárnya alá.
- Köszönj azonnal Miklós bácsinak!
S a társához fordul:
- Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel beszélnie kell, Itt maradsz! itt ülsz! - parancsolt rá a leánykára.
- Ez sohse megy férjhez, - mondja a fejét csóválva a szedőné.
És a lányához fordul:
- Ki vesz el téged, ha megnősz?
A leány röstelkedve pislog maga elé.
Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez a leány az akit senki se vesz el. Szegény leány...
Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak el nem tünt a fehérre festett ajtóban.
Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll. Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja a fejét.
Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.
Különös.
Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál. Rítt Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely előtt.
Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban. Abbahagyja a sírást, csak a szeme marad könnyes.
A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos kabátu bús inason állt.
Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét. Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:
- Kell pogácsa?
Nyujt egy pogácsát.
Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?
A leány szeme sajnálkozást sugároz.
- Kell, - feleli Zsani.
A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.
- Jó pogácsa, - mondja a leány biztatón.
- Jó, - feleli Zsani, - köszönöm.
S melegen néz a leánynak az arcára.