Gárdonyi Géza . A tej (3)

Gárdonyi Géza . A tej (3)

Zsani egyszer szögbe lépett.
Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a szög rozsdája megmérgezte a vérét.
Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a a kórházba.
Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyesítette a kórházi főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.
- No csak feküdj le, - mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát délutánig meglátjuk.
Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt mondta, hogy haza mehet.
Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol őt az orvos fölszedte?
- Gencs.
Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.
Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira, hogy mert egyetmást kérdezni.
A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban. Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hívják be katonának.
S kiokoskodták, hogy Zsani eszerint házasodhatik akár húsz éves korában.
Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyűljön össze.
Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.
Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.
Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg, Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban rákapott Zsanira.
Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legényegyletben elmondta egyszer: hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották, hogy mondja el.
A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.
Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a menyasszonyánál töltötte. De hallotta amikor másnap ezt mondták:
- Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?
És röhögtek.
Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.
Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:
- Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!
A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást nézték, hogy kell-e meszeltetniök?
Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba, Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:
- Mit beszélt az a legény?
- Semmit, - felelte Zsani pillogva.
- De valami csúfszót mondott rám...
- Dehogy is.
- Azt mondta fürjecske. Mit jelent az a fürjecske?
Tréfálkoznak, - felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket figurázni szokták.
A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.
- Szemtelenek, - dohogott Irma bosszusan. Milyen szemtelenek!
S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.
Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.
Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagytak-e rá a szülői valami örökséget?
Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze lesz... A pénzes embert nem szokták gúnyolni.
Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.
- Ne sokáig maradjon oda; - mondta szemérmes kérleléssel.
Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem mert addig csókot váltani.
Zsani hát elutazott.
No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.
Zsani ment Szombathelyre.
Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban. Az is előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át Zsanira mosolyog:
- Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!
Zsani csak bámul. Nem érti a szót.
Az öreg jókedvűen tömi a pípáját.
- Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet szopott. Fene ember maga öcsém!
S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira. Zsani méginkább bámult reá.
Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja volt a menazsériásnak.
- Az hát fene kuruc asszony volt, - folytatta az öregúr. Emlékszem rá, hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlánkölyök szopni az anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.
Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, - azt hitte álmodik.
Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.
- Hm.
Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe, amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.
Zsani elnyitott szemmel bámulta.
- Hát ilyen az oroszlán?
S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?
- Oroszlántejet szoptam, - mormogta a fejét rázva. Hm... Állatok királya...
A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.
Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az utca tulsó ház-során. A bolt ajtaján tükrök fénylettek.
Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva bámulta magát benne.
- Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.
Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.
Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.
A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott. Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé telepedett.
- Mit redel? - kérdezte a kocsmáros.
- Van gulyásleves, pörkölt borju, és disznóoldalas.
- Hát, - szólt Zsani szokása szerint való halk hangon és tartózkodón, - levest kérek. Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva folytatta:
- És pörrrkölt borrjút!
A kocsmáros meghőkölt:
- Nono...
Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt. De hogy valami verekedésről beszéltek, rájok fordult az érdeklődése.
Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak. A legidősebb köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a bajba.
- Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani... De sohse vót engödelmes szófogadó. Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl, ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a kutya teremtésit! Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra. Osztég nem kerülsz törvénybe. Hát most itt van: két ökröm fizeti. Én is vótam fiatal. De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak. Csak az orrát! - mondta az én apám is. Hát ha én afféle petekbe kerültem, csak neki az orrának!... De nem is láttam én börtönt bévülről soha.
Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet. Ime a paraszt is azt mondja, amit a szedő mondott egyszer hogy: Csak az orrát! Ez tehát nem a szedő ötlete, hanem ősi tapasztalat. Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?
A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a kórházi költségekre.
Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:
- Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba. Kivált a szegfü. Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.
Zsani megvetőn mosolygott:
- Hát az oroszlán? - mondotta. Az oroszlán sokkal erősebb.
- Nálunk nincs afféle, - felelte elcsodálkozva a paraszt, - csak ökör meg ló.
Aztán arról beszélgettek. hogy hétfőn vásár lesz Sopronban. Oda hajtják a Szegfüt.
Zsani gondolatokba mélyedt. Eszébe ötlött, hogy egy vásáron állatsereglet járt nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros belépő díjat. Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.
Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt. Emlékezett rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk. Hátha a soproni vásárra is?...
Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe kerül a Sopronbautazás?
És elment Sopronba.
Este érkezett oda. Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:
- Te fiu! Van-e a vásártéren valami látnivaló?
- De van ám, - felelte a gyerek, - ringlispi meg az óriás, meg sok mindenféle vadállat egy helyen.
Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt. Hát csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a menazsériából szétterjedezett. Egyszercsak egy nagy nyers ordítás hangzott belőlről.
- Az oroszlán! - mondotta Zsani örömmel. És reszketett felindulásában.
Reggel ő volt az első aki bement. Látott papagályt, elefántot, majmokat, s két vén oroszlánt. Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta a két komor vadállatot. Hím volt mind a kettő, s vadtekintetű. Fel és alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket dühös falánksággal rohantak a húsra.
Zsani vasárnap érkezett haza. A menyaszonya ismét megcsókolta.
A szedő azt kérdezte:
- No van-e pénz?
A szedőné vigasztalta:
- Majd csak megéltek, mint más szegény ember!
- Két hét mulva meg fogtok esküdni, - szólt ismét a szedő. Csak azért is!
És a leányához fordult:
- Három hétre itthon maradhatsz. Készítsd a fészketeket. Az igazgatónál majd bejelentem.
- A két szerelmes boldogan tanácskozott.
Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint társai. Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalucsiszogás.
A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.
Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot. Jobban csak azért, hogy szólhasson:
- No csakhogy megjöttél. Búsult ám a fürjecske.
Nevettek.
Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára. A gyalu lármája elnyomta néhány percre a beszélgetést.
De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru pajkos:
- Fel akarta magát akasztani a menyasszony.
Ujra nevettek.
Zsani megfordult és ránézett, Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a szemefehére is kilátszott.
A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.
Zsani nem szólt semmit. Visszafordult a munkájához és nagyhosszúkat lökött a gyaluján. Sivítva futottak alá a gyalujából a forgács kígyók a lábához. Szinte térdig állt már bennök. De csak gyalult-csiszolt tovább, mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.
Ahogy közben oldalt pillant, látja, hogy a kis Kálmán inas a markába takarja a száját, s úgy sunyít feléje. Az is őt nevette.
Arra se szólt semmit. Csak megvetőn pillantott reá.
Valami bolti állványt csináltak. Künn kellett dolgozniok az udvaron. Ott álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan. Azokból a deszkákból majd polcokat kell fürészelniök. A műhelyben nem volt hely arra, hogy összeállítsák a rengeteg asztalos-alkotmányt.
Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával. Az anya porcellán-edényeket mosott egy dézsában. Irma törülgette, s ahányszor felpillantott, mindig Zsanira pillantott. Zsani azonban nem viszonozta a pillantásait. Sápadt volt. A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.
Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék ajtajára. A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött. Egyszer csak nagy eleven kiáltással megszólal:
- Pitty-palatty! pitty-palatty!
A fürj szavára megáll a munka. A Kálmán inas elfordul és a markába röhög. A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel sandítanak Zsanira.
Zsani fölemeli holtszinre vált arcát és rájok néz.
A kezében festékes fazék van. Kékfestéket kever benne az inasnak az asztalon. Hogy a társai tovabb dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever. Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék. Közben Irmára pillant. Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.
- Pitty-palatty! pitty-palatty! - kiáltja ismét a fürj.
- Felelj hát! - rikoltja kacagva a fitos legény.
- Felelj! - biztatja nevetve Cserey Pali is.
Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék. A fazekat fenékre csapja, hogy kilottyan a festék. Két izmos karján feljebb gyürinti az inget.
- Feleljek?
A fitos arcán kővé mered a mosolygás. Hogy Zsani, az örökké birka Zsani a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül ellene?! Azonban csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a forgácsokon deszkákon.
- Felelek! - ordítja, mint a vadállat.
- Nono... hebegi meghökkenve a fitos.
S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan. Hátha Zsani megszeppen?
- Nono... Vigyázzunk.
Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el. Még a papucsa is félrerepül.
Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul, mellen ragadja azt is.
- Felelek kutyák! Felelek! Már régen akarok!... Oroszlántejet szoptam én, az istenfátokat!...
Dől az állvány. Borul a festékes fazék. Recsegnek a deszkák. A szedőné sikolt. Az asztalosné is sikolt. Az asztalos káromkodik.
Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban. A nyakát kinyujtva rikoltoz, rikoltoz mint a vércse:
- Üsse! Üsse a kutyákat.