Bibó Lajos : Árvák

Bibó Lajos : Árvák

Kiérve, a templomajtóban pillanatra megálltak.

Pétör halkan lélegzett, azután csak úgy találomra odanyúlt, és csendesen megfogta Julis kezét. Pétör kalapja karimáján
nyíló rózsa volt odatűzve gombostűvel, a Julis réklijén, éppen a szíve fölött, öt szál csokorba kötött gyöngyvirág
illatozott.

Az orgona még szólt odabenn, darabig vártak, aztán mikor elhallgatott, s a két öreg, János meg Örzse is kicsoszogtak a
templomból, lehajtott fővel, kézt kézbe fogva elindultak hazafelé.

Ballagtak persze, komótosan, amint ilyenkor illik, s mivel a nap nagyon is szépen sütött, az úton verebek tollászkodtak a
porban, az égen pedig hófehér bárányfelhők úsztak fölfelé, szívükben tiszta vizű tavaszi ár fakadt föl, és tündöklő
tavaival elöntötte egész bensőjüket. Pétör valamivel világosabban érezte ezt a megújhodást, az erő és az alázatos, gyermeki
örömben kibomlott bizakodás hatalmasodott el benne. Julis körül azonban csak az az öt szál gyöngyvirág harangozott.

A sarkon Pétör lassított, a kanálisnál pedig megálltak, és bevárták a két öreget. Azok éppen elvégezték, sok
beszélnivalójuk egyébként sem igen volt, mert a pap, aki összeadta a két fiatalt, valóságos szépen beszélt, az orgonaszó
meg úgy pászolt hozzá, mintha mind a kettőt egy ember találta volna ki.

A kanálishoz érve megálltak. János elkente a bajuszt, s most először, fölnézett.

- Hm... - köhintett.

Örzse szorította a kiskendőt, és szaporábban pislogott.

- Hát most mán nem vattok árvák... - folytatta János és Pétörre tekintett.

- Nem - hagyta helybe Örzse, és a kiskendővel megtörölte mind a két szemét.

Pétör eleresztette a Julis kezét:

- Hát most mán nem...- felelte. - Most mán maj csak másképp lösz...

János bal kezébe fogta a botját:

- Én mög mék is...Hát isten mögálgyon!

- Isten... - mondta Pétör.

- Isten álgya mög kendöt - köszönt Julis.

- A jóságáért... - tette hozzá Örzse.

Amiért nem tagadta meg a kérést, és mint tanú, elkísérte a fiatalokat a templomba.

János elfordult a kőhídnak, Pétörék pedig megindultak a kanális parton, Örzsével. Az öregasszony a Julis atyafija volt,
így aztán az első szóra megegyeztek, hogy erre a napra helyet ad nekik, majd meghálálják, ha az Isten megsegíti őket. Erről
tehát haszontalan lett volna a további beszéd.

Örzse otthon krumplilevest főzött, Pétör meg Julis kiültek az eperfa alá. A nap már leáldozott, valahol szél támadt, és
továbbszállva elhúzott a gaztetejű házak felett.

Pétör gondolatai messzi utat jártak, úgyszintén a Julisé is. Reggel Szent György napja lesz, oszt jóllehet órája sincs,
hogy összeadta őket a pap, holnap egyikőjük jobbra, másikójuk balra megy, s jövő ilyenkorig aligha látják egymást.

Hang nélkül, meg-megbotló fájdalmas gondolataikkal beszéltek.

- Ha úgy kerülködzne, hogy egy helyre löhetne...- szólalt meg halkan Pétör.

- A vóna a legjobb... - sóhajtott Julis.

Ha úgy esnék, ha egy gazda fogadná föl őket. De hát erre nem lehet számítani.

Hallgattak. Az ég alján felbukkant az esthajnali csillag, fejük fölött pedig föltűnt a Fiastyúk.

A levegőben a közeli mezők langyos lehelete úszott.


2



Hajnalban, ötkor már kint álltak az emberpiacon. Fél délig hiába vártak, nem kedvezett a szerencse, majoros nem
mutatkozott, az urasághoz pedig új év napján elszegődött, aki páros cselédet oda kerestek. Bele kellett tehát törődni a
változthatatlanba. Julist Macélka, Pétört egy túlatiszai gazda fogadta föl.

Julist vitték előbb.

- Isten álgya mög kendet...- mondta, és szemét elöntötte a könny. A szívében kiömlött nagy zokogás mosta el a partokat.

- Az én Istenöm álgyon meg... - fogta mög a kezét Pétör, és a fejét lehajtotta.

Julis ment, s óra múltán Pétörrel is zörgött a kocsi. A hely , amit fölfogadott, tűrhetőnek igérkezett, a gazda jó szívvel
volt hozzá, majd csaknem a maga eszére meg kezére hagyta. Darabig állta is Pétör az egyedülvalóságot, érkezése se igen
volt, hogy magával meg Julissal foglalkozzék.Egy éjjel azután, hogy a gabonát is betakarították, hanyatt fekve a boglya
mellett, fölnézett a csillagokra. Azok ragyogtak, és az, amelyik éppen fölötte volt, mintha hirtelen megindult volna. Nem
gördült azonban messze, csak annyira, hogy Pétör tisztán kivehette, hogy azon a darabon olyan könnyűre simult a fény,
mintha a magasból Julis arca tekintett volna le rá. Behunyta a szemét, hogy jobban figyelhesse a látomást. Nem lehetett
kétség. Julis volt csakugyan, nézett szótlanul kifelé a magasságból.

Így lepte meg az álom, és másnap este megint megjelent Julis. Valamit mondott is, hanem Pétör nem értette. Fölnyitotta a
szemét, hát éppen akkor úszott el a feje felett egy fehér felhő, és eltakarta az asszonyt.

A nyár megfáradt, elkövetkezett az ősz is, később dér hullott, és álomba temetkezett a puszta. A magasban néha vadludak
húztak el, s a hangok a földre hullottak a megfagyott csöndben.

A gazda kint állt a ház hátuljánál, elnézett a végtelennek tűnő messzeségbe. Pétör lehordta a trágyát, és a félig fagyos
földön csöndes szóval biztatta a lovakat.

- Hó lössz...- mondta estefelé a gazda.

- Hó...- bólintott rá Pétör, és följebb tolta homlokáról a sipkát, indult a lovakkal, hogy kifogjon.

A nappalok mélyek voltak, és az éjszakák köddel takaróztak. Márciusig nem is mozdult semmi, akkor aztán az egyik gyerek
vadonatúj irhát kötött az ostornyélre, és előkereste a búgócsigát. A vetéseken a hó olvadozott, a barázdák között itt-ott
megcsillant az alácsörgedező víz. Viharos szelek kóboroltak, s mire a langyos záport fölitták a rögök, már lélegzett a
föld, s kibomló csírái fölkacagtak a szaladó fellegek felé.

Ezen az éjszakán Pétör megint Julissal álmodott. A kertben - álmában - tulipán hajtott, a levelek között Julis mosolygott.
Csak deréktól fölfelé látszott, és a vékony száron ide-oda hajladozott. A keblén kisgyermek pihent, s fejét gyöngéden az
anyja jobbján nyugtatta.

Reggel mikor felébredt, érezte, hogy most már nem bírja tovább. Beszólt a gazdának, hogy megy.

- Úgy...- mondta gazda -, hát ezt nem tuttam.

Pétör nem szólt.

- Hónapra meg is gyüvök...

A gazda a csizmája orrát vizsgálta.

- Hónapra?

- Hónapra.

- Bajosan, messze van.

Hallgattak.
Pétör köszönt:

- Isten álgya mög kigyelmedet.

A gazda előre nézett:

- Aztán vigyázz, legalább jól beszéjj vele...

Estére a gyevi határba ért Pétör, reggelig le se tért az országútról. Akkor egy kicsit megpihent. Kocsi haladt el iránta.

- Messze van-é még a Nagyék tanyája? - szólt oda az árok partjáról.

Az ember a lovak közé suhintott, azután elmutatott az ostorral:

- A mán az üvé - szólt le, aztán előrefordult.

A Pétör szíve hangosan dobogott.

Csöndes méltósággal köszöntött be az idegen tanyára. Hogy üsmernek olyan valakit, akinek Mucsi Julis a neve.

Hogyne, itt van.

- Éppen ténnap mönt el az embörihöz, mer a mög másutt szolgál...

Pétör előtt tótágast fordult a világ, s úgy érezte, hogy mögötte süllyed a föld. Az idevaló asszony elébe állt, letette a
dészát, és megtörölte kötőjébe a kezét:

- Oszt tán éppen ütet keresné? - kérdezte, és jobban megnézte Pétört.

- Űt gondoltam...- mondta Pétör. - Merhogy üsmerösöm...

- Az?

- Az.

- Nohát elmönt, oszt csak hónap gyün vissza. Elmönt az urához.

Pétör megindult. A dűlőn eltért, átvágott a szántáson. Mire megint a gyevi határba ért, szakadt róla a veríték, keze-lába
elzsibbadt, a melle meg valósággal zihált. Merthogy elkerülték egymást, az most már bizonyos, de ha siet, talán még ott
találja, vagy éppen útba éri. Leginkább kocogott, így űzte magát estig. Tűz lobbant fel benne, amikor ráriadt, hogy még
csak Körtvélyes alatt jár. Elméjében fölmérte a még hátralevő utat, pillanatra megállt, összekucorodott, horkantani akart,
hanem az égő fájdalom szűköléssel szakadt ki csak belőle.

Pitymallott mikor a tanyába ért.

A kölök éppen itatott. Pétör megállt, és a szemébe nézett. Az elértette az esdeklő, szinte fuldokló állati tekintetet, és
kabátja ujjával elmázolta az orra alját:

- Julis néni mög itt vót, ténnap estig várta kendet...

Pétör megingott. Hiába volt hát minden, csakugyan elkerülték egymást. Az istállóig bírta, ott leroskadt a vacokra. Nagy
sokára tért magához, és szótlanul dolgozott egész nap. Este a boglya alá feküdt, és várta a csillagokat. Amikor aztán
kigyúlt mind, megjelent Julis is, karján a kisgyerekkel.

- Ej... - mondta félálomban Pétör -, hogy elkerültük egymást...

- El... - felelt mosolyogva az asszony.

Pétör a Julis szájára nézett, az olyan különös, furcsa melegséggel illatozott.

- Ugyan, ugyan, hát tán mög se csókolja kend...hajolt szégyenlősen közelebb az asszony, és nyújtotta Pétörnek a gyereket.

Pétör a gyerek után nyúlt, és ebben a pillanatban felébredt.

- Julis!... - szólította az asszonyt.

Hanem az, a másik árva nem felelt. Már messze valahol a gyevi határban járt, és nézte maga előtt az utat, amelyre lopva
lehullatták fényüket az égi csillagok.