Kemény János : Ítéletidő

Kemény János : Ítéletidő


Manónak még soha életében annyi baja nem volt a bolhával, mint ezzel az eggyel ma éjszaka. A kutyabolha sokkal kijöhetőbb
bolha, mint a havasi, tartja magát a bolharendhez, rászökik az emberre, jól megcsípi, s a csípés nyomán utána lopódzhatnak
az ujjak cselekedve, s előbb-utóbb terítékre kerül. Kövérebb is, nagyobb is, s az ing alatt a hüvelyk tapintani tudja, mint
a bepottyant kenyérmorzsát.

De ez az apró, fekete havasi: alattomos. A csukló körül, a térdek alatt mászkál, serényen csiklandozza a bőrt. Az áldozat
hasztalan kapkod utána a sötétben, oly apró, hogy kitapintani szinte lehetetlen. Útját lóugrás szerű hézagok szaggatják, s
mire éppen rácsapnál, arasznyival odább kezdi idegekre menő csiklandozásait. Ha többen lettek volna, Manó csak meglett
volna valahogy. Mint a fájdalom, ha a testen szétoszolva fájdul, kibírhatóbb, zsongít is idővel, de ha belekapaszkodik
egyetlen pontba, a foggyökérbe, dobhártyába, egyetlen izomba - élesebben fáj. Így volt Manó ezzel az egyetlen bolhával is,
mely a csípőjén kalandozott rendületlenül.

- Nem hagyom magam... - szorította össze a fogait Manó. Elég, ha a nappalait kell a valóság durva jelenségei között
töltenie, az éjszaka az övé, az álmaié, oda nem engedi, nem engedi belekontárkodni a környező világot, még egy ilyen apró
tapintatlan bolha képében sem. Fél éjszakát küszködött át így. Micsoda éjszakát! Hetek óta nem esett az eső, még csak nem
is csepergett. Mint hatalmas szárítókazán bendőjében, úgy éltek az emberek, izzadva, levegő után kapkodva, a Havason.
Kakucs kolléga, ez a goromba fráter, az éjszakát pucérra vetkőzve mégis átaludta, de Manó többet fetrengett, mint aludt, s
ha aludt, az álmai nem röpítették a csillagokig, mint máskor. És most ez a bolha is! Szörnyűség!

- Nem hagyom magam! Nem hagyom magam! - sziszegte. De már nem volt ura cselekvéseinek. Rándult a karja, rándultak a lábai,
s mint a holdkóros, ugrott fel a priccsről, s szaladt ki alsófehérben az éjszakába.

Félelmetes volt az éjszka! Mint kráterből a forró láva, vastagon ömlött elő a földből a hőség. Minden moccanásra recsegve
töredeztek az elszáradt füvek, pattogtak az ágak, s a fenyőfák poros hátán reményvesztetten halt el a holdfény. A fekete
égen szomjúságtól veresre gyúltak az égi lámpák, s a hajnalcsillag akkora szemeket meresztett, mint egy ütésre
összeszorított ököl. A máskor bővízű patak elapadt, s csak krákogott, nyögött, mint egy emberi torok, melyet a gyilkos
fojtogató kedvében marokra fogott.

Félelmetes éjszaka volt! Ilyenek lehettek az éjszakák a hét szűk esztendő idején. Ilyenek lehetnek a pokolban. És ebben a
pokolban járta, mint kerge dervis, bolharázó táncát Manó. Bokázott, térdeit összeverte, s karjai, mint két görcsös kóró,
melyeket szélvész rázogat, rángva, kalimpálva nyúltak a magasba. És ekkor, ahogy a rongypojáca, ha a drót, amelyen
rángatják, felakad, úgy merevült hirtelen mozdulatlanságba magasba nyúló karral.

A délkeleti ég alján sárga aranykígyó kúszott az égre, s ott libegő veres nyelvére kapva egy marék csillagot, hanyatt
vágta magát. Hulltában porzó szikrafelhőt paskolt maga köré. Ennek az égi jelenetnek a láttára mervedett meg Manó, szorult
bele a rángás. Bűvölten meredt tekintete a messzi tüzes sírra, amelyből kavarogva dobódtak a magasba veres, lila,
narancsszín füstgomolyagok.

- Tűz van! - sikoltott elvékonyult, érdes hangon.

- Tűz van! Tűz van! - verték vissza a sikoltást a fekete gránitmeredélyek. S Manó szívéhez kapva bukdácsolt a kaliba felé:

- Jaj, istenem!

Néhány pillanat alatt sikerült felráznia Kakucs kollégát. Ruhát kaptak magukra, s már egyesült erővel kiáltoztak bele az
éjszakába:

- Emberek, héj!...Ég az erdő! Ég az erdő, emberek, héj!

Fák tövében, kalibák mélyén testek moccantak, döbbent szemek villantak. Itt is feltápászkodott valaki, ott is, s hogy az
álmot kiverték szemükből, a fekete szájakra átragadt a hír, s panaszosra, riadtan hívóra nyújtva a szót, üzenték tovább:

- Emberek, héj! Éééég az erdő, héééj! Hééééj! Hééééj!

Őzbak riasztott, szarvas horkant, medvebocs bőgött, vadkan riadtan fújta az orrát, s az éjszakában jobbról, balról,
fentről, lentről emberek rohantak fejszével, capinnal, villával, bottal: magyarok, románok, tótok, rutének, fekete csizmás
máramarosi zsidók, cigányok, kicsik, nagyok, öregek, fiatalok: havasi népek, munkások. Gyűltek, gyűltek, gyűltek, gyűltek,
s amint gyülekeztek, erősbödött a kiabálás: "Ég az erdő!...ég az erdő!..." S nőtt a morgás, nyögő sóhajtás: "Jaj,
istenem!...jaj, mi lesz velünk?..."

- A tüzet elfogjuk! - kiáltja Kakucs. - Árkolni kell!...

De előáll egy ember, csúf fekete ember, öklét Kakucs orra elé emeli.

- Pusztuljon, ha akar! Mi átvágjuk magunkat! Nem árkolunk!

Kakucs nem habozik, nem habozik egy pillanatra sem, elkapja baljával az öklöt, jobb ökle belezúdul a csúf ember arcába,
aki földre rogy.

Kakucs hangja harsog:

- Emberek! Aki berohan a tűzbe, az halálfia! Értettétek, mit mondtam? Árkolunk!

- S aki nem engedelmeskedik, így jár! Itt háború van!

Az emberek utálják Kakucsot. Mindenki utálja, de tudják, most igaza van, az életükről van szó, s az élet javára még ütni
is szabad.

- Árkolni fogunk! Úgy...úgy...Árkolni fogunk! - felelik, s nézik a csúf fekete embert, aki közben feltápászkodott, s
szédelegve hátrasompolyog.

- Azért nem kell mindjárt ütni - dörmögi.

Kakucs megcsinálja a beosztást. Minden nyolcadik ember csoportvezető. Ennek feltétlenül engedelmeskedjék a többi hét. A
csoportvezetők tőle kapják a parancsot. Ha elszakítaná őket egymástól a tűz - Manó a felső szárnyon lesz -, ő parancsol
abban az esetben ott: Harmat Manó. Melyik csoport merre tartson, az árkolás hány méteres legyen, s hogyan, merre húzódjék,
mind elmagyarázza. S öklével megfenyegeti az embereket:

- Hallották?! Aki nekimegy a tűznek, halálfia! És rend legyen, fegyelem, másként itt pusztulhatunk mind!

És ömlenek a völgy felé. Kétszáznegyvenen, famunkások. Mire a hajnal közeledik, már elállták keresztben a lángok útját, s
kapával, villával, fejszével, bottal, körömmel, kinek mije van, húzzák az árkot rettentő sebesen. Testük az izzadtságtól
csupa víz, s ahogy jön, jön, egyre közelebb a tűzvész sisteregve, zúgva, ropogva, köhögnek a füstszagtól, szállingózó
pernyétől: csupa maszat az ingük, harisnyájuk.

- Hahó, itt kész az árok! - hallatszik felülről.

- Hahó, itt kész! - hallatszik alulról.

És jön a parancs Kakucstól:

- Készenlétben lenni, emberek! Ha valahol átvág, azonnal elébe kerülni.

Így áll kétszáznegyven famunkás, magyarok, románok, tótok, rutének, fekete máramarosi zsidók, cigányok, kicsik, nagyok,
öregek, fiatalok, szemben a szörnyű lángzivatarral, kezükben kapa, vasvilla, fejsze, bot vagy semmi, csak véresre dolgozott
tíz körmük fegyvere. Állnak elszántságtól borozdás, figyelő arccal, feszült idegekkel, tapogatva, izzadtan, ugrásra készen,
hogy ha kell, hát elébe vágjanak a szörnyű lángzivatarnak.

Csattogva, zúzva, sisteregve, prüszkölve, lobogva, nyögve, veresen, füstösen rohan a tűz egyre közelebb, közelebb. Lángoló
fal, óriási rakéták, rettentő forgószelek, millió pernye! Jön, jön, kérlelhetetlenül törve, zúzva, döntve, dobálva,
forgatva mindent, ami útjában áll. Fölötte fekete füstfelhő, mögötte lángtenger, előtte menekülő vadak százai. Izzó a
hőség, mérgezett a levegő, s orra, fülre, nyelvre érdes korom rakódik. Az emberek húzódnak vissza. Lesik az árkot. Ó, jó az
árok! Megtorpan rajta a tűz, s mintha hasba verték volna, helyben lobog csak.

- Megfogtuk! - kiált alulról valaki.

- Megfogtuk! - zúg a jel, s fentről a tetőről vékony hang rikolt, Harmat Manó hangja:

- Meg vagyunk mentve!

Az emberek most már megnyugodva nézik a lobogást. Van, aki cigarettát sodor. Van olyan is, aki lerogy a földre.

- Vigyázni, emberek, héj! - jön lentről a jel. - Helyét senki se hagyja el!

Így állnak, ülnek másfél óra hosszat, nézik a megtorpant tűztengert, melyet mintha késsel vágtak volna el, úgy határol a
széles árok. Így állnak, ülnek, nézik a lobogást, s gondolnak kenyérre, szalonnára, otthoni szeretőre, gyerekre s még tudja
isten mi minden szépre, jóra - mindenre, amire a halál árnyékában gondolni jó.

Manó, Harmat Manó, a fűszeres fia a kiállott izgalmaktól lihegve áll a tetőn. A félelme volt-e nagyobb, hogy odaveszhet,
vagy az öröme, hogy hős volt? Nem tudná megmondani. A riadtság emlékei összekeverednek benne a kábulattal, hogy mint a
filmeken a férfisztárok - steppék vad legényei, szívós, szőke angolok Afrikában, nagylelkű kalandorok -, ott állhatott ő is
szemben a veszéllyel, emberei élén...Bár filmezni lehetett volna ezt! Ezt az arcot lángba borító, hősi állapotot! A
hátborzongató romantikát!

Manó most érzi életében először azt, hogy értelme van az ő életének is. Boldog. Boldogan törölgeti zsebkendőjével
pernyétől homályosult szemüvegét. Örül, hogy fáradt, örül, hogy térdei remegnek, s örül annak is, hogy tüdejét megszállta a
füst és köhög. Lám, belőle is lehet valaki. Hős. Férfi. Ember!

Dudorászni kezd:

- Éljen a tornász, víg szívét ne lepje gyász, bárhova gyors lába lép...

Hős...férfi...Istenem!

Elragadtatással nézi a toronymagasságba nyúló lángokat. S míg gyönyörrel nézi a megtorpant lángtengert, nem tudja, nem
látja, hogy bent a lángok mögött, a tűzpokol mélyén, szörnyű kavargás támad. Peregni kezd önmaga körül a fölforrosódott
levegő, öklébe kap tüzes gallyakat, s tölcsér formájú utat vájva magának, felkanyarodik az égbe. Ott fent, magasan, magasan
megforgatja a tüzes csóvát, s lehajítja. Mint ragyogó tollú aranyfácán, suhogva suhan át a légen a tüzes csóva, s vágódik
az árkot őrző emberek háta mögé.

- Jaj! - sikolt fel Manó, amikor megpillantja a suhanó csodát.

- Jaj!...Jaj!...- sikolt fel újra, amint erről is, arról is sisteregve szállnak át a légen a tűzmadarak.

- Jaj!...Jaj!...- veri vissza a visszhang a sikoltást.

És felnyög a munkások védővonalán a riadtság:

- Ott is ég!...Itt is ég!...Minden ég!...Mögénk is került!...Ég!...Ég!...Ég!...Minden ég!...Végünk van!...Végünk van!

Mint vihartól űzött baromcsorda, rohan, botorkál, egymásba botlik, nyög, fú a fejvesztett embertömeg. Kiáltanak,
jajgatnak, öklelik egymást, szidják az Istent s a világot. Szarvasok robognak közéjük, horkanva, vérbe borult szemekkel,
remegve nézik a tüzet, míg a vezértehén hirtelen elböffenti magát, s őrült iramban nekivágtat a tűznek, s nyomában rohan
már a többi szarvas: testes tehenek, karcsú borjak, fekete nyakú szarvasbikák.

Az emberek döbbenten nézik a megvadult szarvasokat, melyek nagy ropogással, dobogó zajjal tűnnek el a lángtengerben. S
ekkor hirtelen ötlettel felkiált Kakucs:

- Emberek, hé!...A szarvasok tudják, merre lehet menekülni! Utánam mindenki, akinek kedves az élete!

Elől rohan Kakucs a szarvasok nyomában, utána a többiek. Van, aki meghátrál a tűztől, azt a többiek bottal verik előre,
ököllel, térddel: itt megállni nem lehet már, aki hátrál, azt felfalják a lángok. Rohannak az emberek, köztük Manó is,
szájába zsebkendő van gyömöszölve. A füst rettenetes, és rettenetes a hőség. Lángok, lángok mindenfelől!

Patak szalad le ott, hol a szarvasok eltűnnek.

- Hajoljatok a patak fölé! Úgy menjetek! - jön a parancs, s az emberek futtukban vízzel fröcskölik az arcukat, így
védekeznek a megfulladás, a forróság ellen.

Manó is kapkodja magára a vizet. Arcára, ruhájára fröcsköl, s egyszerre csak óriásit szökkenve riad félre: egy tócsában
száz meg száz tarka kígyó vonaglik: menekülő viperák. Egymásba fonódnak, verekednek, nyelvük rettentő sebességgel vibrál, s
ahogy a füst be-becsap közéjük, fájdalmukban fantasztikus hurkokat kötnek saját testük köré. Így várják egymásba
kapaszkodva a tűzhalált.

"Ezek is élőlények" - röppenne át Manó agyán a szánakozás, de rohannia kell tovább: a lezúduló embertömeg sodorja lefelé a
partfenéken.

Arrébb egy vadkant pillant meg, amint fújva, hörögve mered a lángokba. Mellette őzbak áll remegő térdekkel. Rá se
hederítenek a lezúduló embertömegre. Már az ember se számít ellenségnek: a legnagyobb ellenség a tűz , izzó karjaival
egymáshoz sodor mindenkit és mindent, ami él.

Mint veres kupola, borulnak össze a menekülők fölött a lángok. Alig van már oxigén a levegőben. Akinek zsebkendője van,
azt, akinek nincsen, ingéből leszaggatott rongyokat márt futtában a patakba, s orrába, szájába gyömöszöli. Ezen keresztül
szívja a levegőt, hogy a füst kiszoruljon a lélegzetéből. Szörnyű rohanás! Néha valaki elesik, felkapják. Másik földhöz
vágja magát: "Nem bírom tovább, hagyjatok meghalni!" - Felrugdossák, viszik erőszakkal. Előre! Előre! Előre!...És...végre!
Szakadozik a füst, szakadozik a lángtenger, hangok hallatszanak: Erre, erre!...

Más emberek rohannak szembe, asszonyok, gyermekek, katonák. "Itt vagyunk!...Itt vagyunk!..Ne féljetek, itt vagyunk!..." És
belerogynak a kitárt karokba, belezokognak idegen mellekbe, megpörkölődött hajukat ismeretlen arcokhoz dörgölik, sebzett
homlokukat sikoltozó asszonyok ölébe temetik.

- Élünk! Élünk! Élünk!

Van, aki földhöz veri magát, mint a nyavalyatörős, van, aki hányik, van, aki kacag, s van, aki holdkórosra változott
tekintettel nézi lábszárát, melyről leégett a nadrág. Röhögnek, sírnak, ölelkeznek, magyarok, románok, tótok, rutének,
fekete csizmás zsidók, cigányok: menekültek. És Manó, Harmat Manó, a fűszeres fia, beletemeti kormos fejét a fűbe, úgy
zokogja:

- Emberek!...Emberek!...Emberek!...