Juhász Gyula japános versei

Japán módra

A sóhaj és a felhő összeérnek
Valahol szűz magasban csöndesen ?
S a felhő szól: én szomorú fivérem,
Ölelkezzünk a tündöklő egen!

*

A rózsák és a vágyak haldokolnak,
Ha jő a két kertész, a tél s halál ?
S a rózsák szólnak: ott leszünk maholnap
Az égi kertben, hol örök a nyár!

*

A tengeren eltűnnek a vitorlák
S a fellegek eltűnnek az egen.
Van valahol egy tenger és egy ország,
Mely vitorlátlan és felhőtelen.

1923



Japánosan

Nem építettem kunyhót sem magamnak
És nem szereztem sápadt kincseket,
A vágyaim a végtelenbe laknak
S minden pompád enyém, szent kikelet.

*

Van éjszaka, hogy oly közel a holdnak
Arany tányérja a kék ég falán
És bánataim oly távol bolyongnak,
A mennybe szálltak boldogan talán.

*

Az óborokban annyi feledés él
És annyi emlék s úgy tetszik nekem,
Hogy régi életeim szenvedését
Békélt gyönyörrel újra ízlelem.

*

A kedvesem elküldte a szelencét,
Mely fekete, akár az éjszaka
És benne egy szál jázmin, régi emlék,
Oly hervadt, mint az életem maga.

*

Egy őzet lőttek a szegény vadászok,
Kiket az élet űz, e rengeteg.
Az őz szeméből könny és vér szivárog,
De boldogabb már, mint az emberek!

1924