Graham Greene : A zsúr vége

Peter Morton arra riadt fel, hogy odakint már világosodik.

Eső dobolt az ablakon. Január ötödike volt.

Átnézett a másik ágyra – a két ágy közt asztalka volt, rajta az éjjeli lámpa egy víztócsában állt. Francis Morton még aludt, és Peter, szemét a testvérén tartva, visszafeküdt. Elszórakozott a gondolattal, hogy tulajdonképpen önmagát figyeli: ugyanaz a haj, ugyanaz a szempár, ugyanaz a száj és ugyanaz az arc. De a gondolat semmivé sápadt, és agya visszatért ahhoz a valóságos tényhez, amely ezt a mai napot jelentőséggel ruházta fel. Január ötödike volt. Alig akarta elhinni, hogy már egy év telt el Mrs. Henne-Falcon legutolsó gyermekzsúrja óta.

Francis hirtelen hanyatt Fordult, egyik karját átvetette az arcán, eltorlaszolta a száját. Peter szíve egyre hevesebben vert, de nem az örömtől, hanem a szorongástól. Felült, és átkiáltott az asztalkán : – Ébresztő! – Francis válla megrázkódott, ökölbe szorított keze belekaszált a levegőbe, de a szemét nem nyitotta ki. Peter Morton úgy érezte: hirtelen az egész szoba elsötétül, mintha egy óriási madár csapna le rájuk. Újra kiáltott: – Ébresztő! – s a szobát ismét ezüstös fény árasztotta el, és újra eső paskolta az ablakokat. Francis megdörzsölte a szemét: – Te szóltál? – kérdezte.

- Valami rosszat álmodtál – mondta Peter. Tapasztalatból tudta, hogy amit az egyikük gondol, az tükörképe a másik gondolatainak. De ő volt az idősebb, ha csak néhány perccel is, és magabiztosságot merített a fénynek abból a rövid közjátékából, ami alatt testvére még a fájdalommal és a sötétséggel gyürkőzött; és felébresztette benne az ösztönt, óvni a másikat, aki annyi mindentől rettegett.

– Azt álmodtam, hogy meghaltam – mondta Francis.

– Milyen volt? – kérdezte Peter.

– Nem emlékszem – felelte Francis.

– Egy nagy madárról álmodtál.

- Tényleg?

Feküdtek az ágyban egymással szemközt: ugyanaz a zöld szempár, ugyanaz a pisze orr, ugyanaz a makacs száj, az állnak ugyanaz a koravén vonala. Január ötödike, gondolta Peter újra; gondolatai lustán vándoroltak ide-oda a sütemények és az elnyerhető díjak képei közt. Zsákban futás, célba dobás, bújócska.

- Én nem akarok elmenni – mondta hirtelen Francis. – Biztos Joyce is ott lesz ... meg Mabel Warren. – Már a gondolatától is irtózott, hogy ezek ketten ott lesznek a zsúron. Idősebbek voltak nála: Joyce tizennégy éves, Mabel Warren tizenhárom. Hosszú copfjuk gőgösen libegett férfias járásuk ütemére. Hogy "nők", szinte porig alázta Francist, amikor leeresztett pilláik alól gúnyosan nézték, hogyan ügyetlenkedik zsákban futás közben. És a múlt évben ... elfordult Petertől, arca bíborvörös lett.
– Mi baj? – kérdezte Peter.

– Ó, semmi. Nem érzem jól magam. Megfáztam. Nem mehetek így el a zsúrra.

Peter nem értette. – Nagyon megfáztál, Francis?

– Ha elmegyek a zsúrra, még jobban megfázom. Talán meg is halok.

– Akkor nem szabad eljönnöd – mondta Peter, készen arra, hogy egyetlen mondattal minden nehézséget megoldjon, és Francisben a feszültség csökkent, mindig készen, hogy mindent Peterre hagyjon. Hálás volt neki, de mégsem fordult vissza testvére felé. Arcán még ott égett a régi, szégyenletes emlék pecsétje: a múlt évben bújócskát játszottak az elsötétített házban, és ő torkaszakadtából sikoltozni kezdett, mikor Mabel Warren hirtelen megfogta a karját. Nem hallotta, hogy Mabel ott van a közelben. A lányok már csak ilyenek. Az ő cipőjük sohasem nyikorog. Léptük alatt nem nyüszít a padló. Úgy osonnak, mint a macska, behúzott karommal.
Mikor a nörsz bejött a forró vízzel, Francis meg se mozdult, feküdt, mindent Peterre bízott. – Kisasszony, kérem, Francis náthás – mondta Peter.
A magas, szikár nő két törülközőt vetett át a vizeskancsókon, és meg sem fordult. – A mosdással nem várhatunk holnapig. Add neki kölcsön az egyik zsebkendődet.

– De kisasszony, kérem, nem volna jobb, ha ágyban maradna? – kérdezte Peter.

– Reggel szépen elvisszük sétálni – mondta a nevelőnő. A szél majd kifújja belőle a bacilusokat. Na rajta, felkelni, mind a ketten! – s azzal becsukta az ajtót maga mögött.

– Sajnálom – mondta Peter. – Mért nem maradsz ágyban? Majd szólok a mamának, hogy nem érzed jól magad. – De Francis nem lázadhatott föl a végzete ellen. Ha ágyban marad, feljönnek hozzá, megkopogtatják a mellkasát, lázmérőt dugnak a szájába, megnézik a nyelvét, és felfedezik, hogy szimulál. Valóban rosszul érezte magát, émelyítő ürességet érzett a gyomrában, a szíve hevesen vert, de tudta, hogy az ok egyes-egyedül a félelem: fél a zsúrtól, fél, hogy egyedül kell elbújnia a sötétben, nem lesz mellette Peter, se az éjjeli lámpa, hogy jótékony rést üssön a sötétségen.

– Nem, felkelek – mondta, majd hirtelen elszántsággal hozzátette: – De nem megyek el Mrs. Henne-Falcon zsúrjára. Az ég összes szentjeire esküszöm, hogy nem megyek. – Most aztán minden biztosan rendben lesz, gondolta. Isten nem fogja hagyni, hogy egy ilyen ünnepélyes esküt megszegjen. Utat fog mutatni neki. Még itt áll előtte az egész délelőtt, sőt négy óráig az egész délután is. A fű még ropog a hajnali fagytól: nincs ok az aggodalomra. Bármi történhet. Megvághatja magát, eltörhetik a lába, vagy valóban komolyan megnáthásodik. Isten – így vagy úgy – biztosan elrendezi a dolgokat.
Annyira bízott Istenben, hogy amikor reggeli közben anyja így szólt: – Hallom, megfáztál, Francis – majdhogynem legyintett. – Biztosan többet hallottunk volna róla – tette hozzá anyja csúfolódva –, ha nem lenne ma délután az a zsúr – és Francis zavartan elmosolyodott: elcsüggesztette, hogy mennyire nem ismeri az anyja. Boldogsága bizonyára tovább tart, ha a reggeli sétára indulóban nem találkozik Joyce-szal. Kettesben voltak a kisasszonnyal, mert Peter a fáskamrában volt még, egy nyúlketrecet akart befejezni. Ha Peter ott van mellette, nem bántja annyira; a kisasszony Peter nevelőnője is volt, de most úgy tűnt: egyedül neki fogadták fel, mert, lám, még egy közönséges sétára sem eresztik el egymagában. Joyce csak két évvel idősebb nála, ő bezzeg egyedül van.

Nagy léptekkel közeledett feléjük, lobogó copfokkal. Gúnyosan Francisre pillantott, és kihívóan így szólt a nörszhöz: – Jó reggelt, kisasszony. Elhozza Francist a ma délutáni zsúrra? Mabel és én is ott leszünk. – És már ment is tovább a hosszú üres úton Mabel Warrenék háza felé, öntudatosan, egyedül, gőgösen. – Milyen helyes kislány – mondta a kisasszony. De Francis hallgatott, érezte, torkában dobog a szíve; rádöbbent, milyen hamar itt lesz az a zsúr. Isten eddig a kisujját sem mozdította érte, a percek pedig röpülnek.
Nagyon gyorsan röpültek, nem is volt idő tervet kovácsolni a menekülésre, sőt még lélekben sem tudott felkészülni az eljövendő megpróbáltatásra. Már-már legyűrte a kétségbeesés, mikor lélekben teljesen készületlenül egyszeriben a küszöbön találta magát, nagykabátban, a gallérja feltűrve, hogy óvja a hideg széltől. A kisasszony zseblámpája rövid ösvényt vágott a sötétségen át. Mögöttük a kivilágított hall: egy szolgáló vacsorához terített, amit anyja és apja egyedül fognak elkölteni. Már-már nem bírt ellenállni a vágynak, hogy visszarohanjon a házba, tudassa az anyjával: nem megy el a zsúrra, nem mer elmenni. Nem kényszeríthetik! Már-már hallotta, amint kimondja a végső szót, és egyszer s mindenkorra ledönti a tudatlanságnak azt a korlátját, amely idáig megakadályozta a szüleit abban, hogy az ő lelkébe belelássanak. – Félek elmenni. Nem akarok elmenni. Nem merek elmenni. Ott el kell bújnom a sötétben, és én félek a sötétben. Sikítani fogok, sikítani, sikítani! – Már látta anyja arcán a megdöbbenést, és nyomában a visszavágó felnőtt hűvös magabiztosságát.

- Ne légy csacsi. El kell menned. Elfogadtuk Mrs. Henne-Falcon meghívását. – De nem kényszeríthetik! Tudta ezt ahogy ott toporgott tétovázva a küszöbön, míg a kisasszony lábai már csikorogva megindultak a pázsiton a kapu felé. Majd azt feleli: – Mondd azt, hogy beteg vagyok. Nem akarok elmenni. Félek a sötétben. – Mire az anyja: – Ne légy csacsi. Tudod, hogy nem kell félni a sötétben. – De tudta milyen hamis ez az érvelés; tudta, hogyan okították arra is, hogy a haláltól nem kell félni, mégis milyen rettegve kerülték még a halál gondolatát is. De nem kényszeríthetik, hogy elmenjen arra a zsúrra. – Sikítani fogok. Sikítani fogok.

- Gyere, Francis. – A nörsz hangját hallotta hirtelen a homályosan foszforeszkáló pázsiton át, és látta, ahogy a zseblámpa sárga fényköre fától bokorig gördül. – Jövök ! – kiáltotta kétségbeesetten; nem tudta rászánni magát, hogy végső titkait feltárja, és átugorja az anyja és közte húzódó szakadékot; de még ott volt az utolsó menedék: talán ha Mrs. Henne-Falconhoz folyamodik. Ezzel vigasztalgatta magát, ahogy – aprócska ember – megindult délcegen a hallban a megtermett hölgy felé. Szíve összevissza kalapált, de ura volt a hangjának, amikor minden egyes szót aggályosan ejtve így szólt: – Jó estét, Mrs. Henne-Falcon. Nagyon megtisztelt, hogy meghívott a zsúrra. – Ahogy feszült arcát az asszony dús keblei felé emelte, és udvarias, betanult mondókáját elrebegte, olyan volt, mint egy aszott kis öregember. Bár ikernek született, sok szempontból mégis egyetlen gyereknek érezte magát. Ha Peterhez szólt, mintha a saját tükörképéhez szólt volna, olyan alakmáshoz, akit a tükör valami hibája kissé elváltoztatott, és így nem az igazi hasonlóságot, hanem a vágyképet adta vissza: ilyen volna, ha megmagyarázhatatlan módon nem félne a sötéttől, az idegen léptektől, a denevérek szárnycsapásaitól a derengő kertekben.

- Ó, te bájos gyermek – mondta Mrs. Henne-Falcon szórakozottan, s aztán, mintha egy fészekalja csirkét terelne, behessegette a gyerekeket a már kész program ketrecébe: zsákban futás, békaugrás, célba dobás szerepelt a mulatságok sorában, csupa olyan játék, amely csak megaláztatást tartogatott Francisnek. És a sűrű szünetekben, amikor semmire sem kényszerítették, és egyedül ácsoroghatott a sarokban, amilyen messzire csak lehetett Mabel Warren gúnyos tekintetétől, akkor végre eltervezhette, hogyan játssza ki a sötétség közelgő rémét. Tudta: tea utánig nincs mitől félnie s amíg egy sárga fénytócsában üldögélt, amelyet Colin Henne-Falcon születésnapi tortájának tíz gyertyája vetett, addig nem is gondolt a közeledő félelemre. Joyce magas hangját hallotta az asztal végéről: – Tea után bújócskát játszunk a sötétben.

– Nem, nem – mondta Peter, Francis feldúlt arcát figyelve. – Nem, nem játszunk. Minden évben azt játszunk úgyis.

– De bent van a műsorban! – kiáltotta Mabel Warren. – Ezzel a két szememmel láttam. Mrs. Henne válla fölött megnéztem. Öt órakor tea. Negyed hattól fél hatig bújócska a sötétben. Ez mind benne van a műsorban.

Peter nem vitatkozott, mert ha Mrs. Henne-Falcon felvette a műsorba a bújócskát, mondhat ő bármit, nem változtathat rajta. Még egy szeletet kért a születésnapi tortából, és lassan kortyolta a teáját. Talán negyedórával el lehetne tolni a játékot, legalább maradna még néhány perce Francisnek, hogy kitaláljon valamit, de ebben Peter is kudarcot vallott, mert a gyerekek, kettesével-hármasával, már keltek is fel az asztaltól. Ez immár a harmadik kudarca volt, és újra látta az óriás madarat, amint szárnyaival sötétségbe vonja testvére arcát. De rögtön szemrehányást is tett magának: hogy lehet ilyen szamár!, és a felnőttek ismerős refrénjétől felbátorodva – "Nem kell félni a sötétben!" – megette a tortáját. A két testvér utolsónak állt fel az asztaltól, együtt mentek ki a hallba, hogy Mrs. Henne-Falcon türelmetlen, őrmesteri tekintetével találkozzanak.

– És most bújócskát játszunk a sötétben – mondta Mrs. Henne-Falcon.
Peter a testvérét figyelte, és látta, hogy ajkait összeszorítja. Tudta, hogy Francis a zsúr elejétől fogva ettől a pillanattól reszketett, és most, miután letett már minden menekülési kísérletről, megpróbál bátran szembenézni vele. Biztosan imádkozott is, hogy képes legyen ravaszul kibújni a játék alól, amelyet most a többi gyerek üdvrivalgással köszöntött. – Kezdjük már! – Ki lesz a hunyó és ki lesz a búvó? – Mindenhol szabad? – Hol lesz a ház?

– Azt hiszem, semmi értelme, hogy én is játsszam – mondta Francis Morton, és Mrs. Henne-Falconhoz lépett, merev tekintetét a hölgy dús keblére szögezve. – A kisasszony ugyanis mindjárt itt lesz értem.

– A nörsz majd vár, Francis – felelte Mrs. Henne-Falcon, és tapsolt, hogy magához hívja azt a néhány gyereket, aki máris elindult a széles lépcsőn az emeletre. – Anyukád nem fog érte megharagudni.

Francis ravaszsága idáig terjedt. Előbb még nem akarta elhinni, hogy ez a szépen eltervelt kifogás esetleg csődöt mondhat. És azon a kimért hangon, amit a többi gyerek a beképzeltséggel azonosít, és ezért utál – nos, ezen a kimért hangon csak annyit tudott kinyögni: – Én inkább nem játszom. – Állt mozdulatlanul, elszántan, és bár félt, a szeme se rebbent. De e félelem tudata vagy a félelem tükörképe utat talált testvére agyáig. És ebben a pillanatban Peter Morton legszívesebben felkiáltott volna félelmében, hogy a csillogó fények menten kialszanak, egyedül hagyják egy sötét szigeten, amelyet idegen léptek puha hullámai mosnak majd körül. Aztán eszébe jutott, hogy nem ő fél, hanem a testvére. Hirtelen így szólt Mrs. Henne-Falconhoz: – Kérem szépen, szerintem az lenne a legjobb, ha Francis nem játszana. Úgy fél a sötétben. – A lehető legrosszabbat mondta. Hat gyerek gyújtott rá kórusban: – Anyámasszony katonája, anyámasszony katonája! – Torz arcuk a széles napraforgók ürességével fordult Francis Morton felé.

Francis nem is nézett a testvérére, amikor így szólt: – Hát persze hogy játszom. Nem félek, csak arra gondoltam... – De emberarcú hóhérai már el is feledkeztek róla. A gyerekek Mrs. Henne-Falcon körül tolongtak, éles hangjuk kérdések és javaslatok megannyi nyílvesszőjét zúdította a háziasszonyra. – Igen, mindenhol. Az összes lámpát eloltjuk. Igen, a szekrényben is elbújhattok. Addig maradhattok elbújva, ameddig bírjátok. Ház nem lesz.
Peter nem ment oda közéjük, szégyellte, milyen ügyetlenül próbált testvérén segíteni. Agya zugaiba lassan beszivárgott az érzés, hogy Francis megveti az ő lovagiasságát. A gyerekek közül többen felszaladtak az emeletre, és a földszinten kialudtak a lámpák. A sötétség denevérszárnyakon telepedett a lépcsőfordulóra. Mások a hall végében oltogatták a villanyt; a gyerekek a csillár sugárközpontjában gyűltek össze valamennyien, a denevérek pedig kiterjesztett szárnyakkal kuporogtak körös-körül, és várták, hogy a csillár fényei is kialudjanak.

– Te meg Francis vagytok a bújók – mondta egy magas lány, s azzal sötét lett, és a lába alatt a léptek susogásától megremegett a szőnyeg, mintha megannyi apró hideg széllökés mozgatná. Ki-ki elindult a sarkok felé.

– Hol lehet Francis? – kérdezte magától. – Ha vele volnék nem félne úgy ezektől a zajoktól. "Ezek a zajok" a csönd burka: egy meglazult padlódeszka nyikorgása, egy szekrényajtó óvatos csukódása, a politúrozott fán végighúzott ujj vinnyogása.

Peter állt a sötét, üres padló közepén, nem hallgatózott: várta, hogy egyszerre csak rájöjjön, hol a testvére. De Francis fülébe dugott ujjal, feleslegesen behunyt szemmel, a benyomásokra süket aggyal kuporgott, és csak a feszültség megérzése hatolhatott át a sötétség szakadékán. Aztán egy kiáltás : – Jön! –, és mintha testvére önuralma tört volna szét a hirtelen sikollyal. Peter Morton megborzongott a félelemtől. De nem ő félt. Fivére izzó kétségbeesése helyett őt emberbaráti érzelem járta át, amely az értelmet érintetlenül hagyta. – Hova bújtam volna én Francis helyében? – És ha ő csak a tükörképe volt is Francisnek, a válasz nem sokáig késett: – A dolgozószoba bal oldalán álló tölgyfa könyvszekrény és a bőrpamlag közé. – Az ikrek semmiféle telepatikus zsargont nem ismernek. Együtt voltak az anyaméhben, és senki soha nem szakíthatja el őket egymástól.

Peter Morton lábujjhegyen Francis búvóhelye felé lopakodott. Olykor-olykor megreccsent egy padló, félt, hogy valamelyik macskaléptű hunyó elfogja; lehajolt, és kioldotta a cipőfűzőjét. A fűző vége koppant egyet a padlón, és a fémes hang seregnyi óvatos lábat indított útnak Peter felé. De ő addigra harisnyában volt, és a lelke mélyén már ki is nevette az üldözőket, ám hirtelen valaki elbotlott árván hagyott cipőjében, és a szíve újra zakatolni kezdett. Most már egyetlen padlódeszka sem árulkodott Peter Morton útjáról. Harisnyás lába csendben, tévedhetetlen biztonsággal haladt célpontja felé. Valami azt súgta neki, hogy ott van már a fal mellett, kinyújtotta a kezét, és ujjai testvére arcán kötöttek ki.

Francis nem sikoltott fel, de saját szívdobogása elárulta Peternek, hogy mennyire fél Francis. – Nincs semmi baj – suttogta; végigtapogatta a guggoló alakot, és végre megtalálta ökölbe szorított kezét. – Csak én vagyok. Itt maradok melletted. – És szorosan megmarkolta a másikat, és hallgatta a suttogást, amely vízesésként zúdult rájuk a szavai nyomán. Egy kéz érintette meg a könyvszekrényt Peter feje mellett, és ő tudta, hogy Francis még most is fél, hiába van mellette. Ez a félelem – remélte – talán már kevésbé heves, elviselhetőbb, de nem szűnt meg, az biztos. Tudta, hogy most a testvére félelmét éli át, nem a magáét. Neki a sötétség pusztán a fény hiánya volt; a tapogatózó kéz pedig valamelyik ismerős gyerek keze. Türelmesen várta, hogy felfedezzék őket.

Nem szólalt meg újra, mert Francisszel ennél sokkal bensőségesebben, érintkeztek. A fogózkodó kezek útján sebesebben közlekedik a gondolat, mint amikor az ajkak kerek szavakká formálják. Testvére érzelmeinek teljes útját élhette végig, a hirtelen pániktól a váratlan kapcsolaton át a félelem állhatatos lüktetéséig, amely most szabályos szívverésként járta át meg át. Peter Morton minden erejével erre gondolt: – Itt vagyok. Nem kell félned. Nemsokára felgyújtják a villanyt. Attól a csoszogástól, attól a mozdulattól nincs mit félni. Csak Joyce az, csak Mabel Warren. – Az összegörnyedő alakot a biztonság gondolataival bombázta, de tudta: a félelem nem szűnik. – Hallod, most suttognak. Megunták, hogy tovább keressenek. Nemsokára felgyújtják a villanyt. Mi fogunk győzni. Ne félj. Csak valaki a lépcsőn. Azt hiszem, Mrs. Henne-Falcon. Figyelj csak. Keresik a kapcsolókat. – Mozgó lábak a szőnyegen, tapogatózó kezek a falon, egy elhúzott függöny, csörrenő kilincs, egy nyitódó szekrényajtó. Fejük felett a könyvszekrényben eldől egy könyv, valaki hozzáért. – Csak Joyce az, csak Mabel Warren, csak Mrs. Henne-Falcon – biztató gondolatok crescendója, mielőtt a csillár, mint valami gyümölcsfa, hirtelen kivirágzik.

A gyerekek hangja élesen hasított bele a fényességbe. Hol van Peter? – Megnéztétek az emeleten? – Hol van Francis? – de elnémította őket Mrs. Henne-Falcon sikoltása. Pedig nem ő vette észre először a mozdulatlan Francis Mortont, aki testvére kezének érintésére összeesett a fal mellett. Peter csak fogta az összeszorított öklöt, szikkadt és zavart fájdalommal. Nemcsak azért, mert a testvére meghalt. Fiatal volt még, hogy agya a maga teljességében felfogja ezt a paradoxont; ezért csak azt kérdezte magától, homályos önsajnálattal a szívében, hogyan lehet, hogy testvére lüktető félelme nem szűnik most sem, amikor Francis már ott van, ahol – mindig ezt hallotta – nincs félelem, sem sötétség.

Osztovits Levente fordítása