Huszárnak illő szép barna ember volt. Egy szobrász meg is kérte egyszer, hogy hadd formálja róla Simonyi óbestert.
Pedighát mérnök volt, észre is kiváló, s különösen a vasuti hidak építésében új meg új ötleteivel keltett mingyárt az első évében feltűnést.
- Iszen csak volna pénzem, - mondogatta, - ha felcsaphatnék vállalkozónak: tíz év alatt milliomos lennék.
Hallotta ezt egy vagyonos ember s hozzáadta a leányát.
Vállalkozó lett.
Mingyárt rá is biztak egy nagy hidat.
- No a teringésit, - mondotta akkor, - kutya inséges fiatalságot éltem át, most már szóljon a banda!
És szólt banda:
Mulatott nagyokat, napokig tartó dorbézolással.
Kártyázott is.
Asszonyokat is kocsikáztatott.
Eszébe jutott olykor, hogy meg kellene már a nagyszabású eszméket valósítani, de az ügy megint borba múlt.
- Majd!
Egyszer hogy egy józan napján összeszámolta a vagyoni állapotát, a fejét rázta rá:
- Dolgoznom kell. Node sebaj: a vashídon nyerek harmincezer forintot. A többi aztán magától hull. Ideje is most már hogy megvalósítsam az új híd-eszméket.
Már az utolsó bordáit rakták a vashídnak, mikor egy este nagy dördüléssel összeomlott.
- Koldus vagyok! - nyögte az ember a feleségének, - még a kauciónk is elvész.
Egész éjjel föl és alá járt a szobájában. Reggel fogta a pisztolyát, beleült a karosszékébe és fejbe-lőtte magát.
Csak a durranást hallotta, lángvillanást látta. A gondolat elszűnt az elméjében, mint aki mélyen elalszik.
Kinos jajgatásra ocsudott fel.
- Ki jajgat?
Bámulva látta, hogy a felesége.
- Mi lelte?
Bámulva látta, hogy egy véresfejü ember ül a karosszékében. A felesége arra boruldoz. A kisfia is ott bámul. A cseléd is befut: s áll megkövülten.
Aztán két férfi-cseléd is belép. Fogják a véresfejü embert. Lefektetik a diványra. S akkor látja, hogy ő az.
Dehát hogyan lehet mégis ő? Hiszen az a test halott, ő meg él, mozog.
A feleségéhez lép:
- Ne sírj! Gonosz álom ez.
Öleli, vonná félre.
De az asszony nem látja őt, nem hallja őt.
Hiába erőlködik, hiába szól bárkihez. Nem látják, nem hallják.
Végignéz magán. Maga se látja magát jóformán, csak mintha valami finom pára volna, üvegként átlátszó finom pára.
S gyötrelmes érzéssel nézi végig: hogyan terítik ki a testét, hogyan veszi fel a gyászruhát az asszony meg a fia: hogyan temetik, hogyan búcsúztatják, hogyan hintenek földet a koporsójára, mikor ő ott áll köztük elevenen.
Azazhogy nem is áll. Nincs szüksége arra hogy járjon. Amerre menni akar, mehet lépés nélkül, mint a szellő.
Még egy hetet ott kinlódik a felesége mellett. Látja azalatt a megomlott hídat is. Konstatálja, hogy nem az ő hibájából történt a baj, hanem hogy egy ismeretlen víz-fakadék tört át az egyik pillér alatt a földrétegen. Ha nem lőtte volna főbe magát, vígan és veszteség nélkül fejezhetné be a munkáját, s hozzáláthatna a nagyszabású újítások megvalósításához.
Ez az értesülés nagyobb gyötrelem volt neki a temetése látásánál is.
Már akkor más lelkek is lengedeztek mellette:
- Jer! - mondották, - jer! Semmi dolgod tovább a Földön.
- Adjátok vissza a testemet! - sírta az ember.
- A tested már el van temetve, bolond! Jer!
- Hát hogy valamiképpen szólhassak a feleségemnek. Hiszen látjátok szegényt...
- Majd szólhatsz, ha az is közénk tér.
S ragadták őt a magasság felé.
De ő ki-kiszabadította magát a karjaiból, vissza-visszatért a feleségéhez, a hídjához.
- Csak még egyszer élhetnék lenn! csak még egyszer! Oh mily esztelenül éltem! Mennyi hiábavalóságra pazaroltam az erőmet, az időmet, az elmémet! Adjatok új testet! Uj testet!
- Majd odafenn beszélj róla. Odafenn!
S beszélt is róla odafenn, a Bíró előtt.
- Testet adj Uram, testet!
- Adtam már egyszer. Minek romboltad el?
- Könyörülj rajtam: testet adj!
- Ám keress magadnak. Ha jut...
S visszaszállt a Földre. Keresett, keresett.
Haj milyen égő vágygyal állt meg egy kastélynak az asszony-szobájában!... De minden születendő test ki volt már osztva, le volt már foglalva. Érdemesebb lelkek kapták.
- Mit akarsz? - ezzel tolták mindig félre, - hiszen te nem becsülöd meg a testedet!
S keresett évekig, keresett gyötrelmes buzgósággal.
Keresett, keresett.
- Akármilyen testet, csak testet nekem! Uj és nagy alkotásokkal ajándékozom meg a világot!
Végre egy nádfödeles, nyirkos kalyibában, egy rosszvérű parasztnál egy sántának, rút arcúnak, véznának születő testecske mutatkozott. Az új földi életet kesergő lelkek csoportban álltak ott is. Vizsgálódtak, nézgelődtek a szobában, a két szülő testén. A fejöket rázták.
- Inséges sors. Ebből csak koldus lehet.
S egyenkint szállingóztak eI a szobából.
A mérnök-lélek maradt ott egymaga. Aggódva, töprengve nézett a születő testre.
- Borzalom, borzalom!
S körüllebegett a hitvány vályogházas faluban. Figyelemmel vizsgálta a szomszédokat, a papot, az iskolát, a földesurat.
Megint viszatért a kalyibába.
Tünődött:
- Ez a test krumplin fog felnőni, mezítláb jár télen is. És útálni fogja mindenki. De iskolába küldik. Ha én ölteném fel, hamarosan kiütközne belőlem a számok és arányok iránt való fogékonyság. A földesúr ellátogat vizsgálatokra az iskolába... De micsoda rongyok, micsoda ételek várnak addig erre a testre! Micsoda inségek, micsoda szenvedések!... A szülők telenkint koldulni is elküldik...
S végre is kifordult nagyszomorún a kalyibából. Visszalebegett a lelkek közé.
- Adjatok jobb testet, csak valamivel jobbat!
- Neked? aki elrontottad még a szobrásznak-valót is!
A lélek egy percig gyötrelmes-kínos gondolkodással bámult maga elé. Aztán megrándult: viszatért nagy sebten a Földre.
S élete lett a nyomorék testnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése